Garnélás háztartási keksz

 Sosem voltam egy nagy gourmand. Sőt. Életem ifjú éveiben egészen kriminális kajákat is képes voltam megenni. Egyik első főztöm pl. az úgynevezett „Vegeta leves” volt, ami a „dobj a forró vízbe egy kanál Vegetát, majd, ha kedved tartja, turbózd fel egy marék levestésztával” elven működött. Máig nem értem, miért találtam anno finomnak. De hát az ember ezen már ne akadjon fenn azok után, hogy egyszer (kora kamaszkoromban) meghívtam a barátnőimet egy rántotta partira, ahol valamiért nem sikerült megsütnöm a tojásokat. Valószínűleg ott akadt el a dolog, hogy a forró olaj másként reagál két tojásra, mint nyolcra, de ezt akkor még nem sejtettem. Folyt az egész, de megettük. (Le a kalappal az akkori barátnőim előtt.)

Mindez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy mennyire hülyén eszem, mióta Bálint megszületett. Gyakorlatilag egy hét alatt sikerült a száznyolcvan fokos fordulatot összehozni a terhesség alatti normális étkezésemhez képest. Mert kilenc hónapig én mintaanyukaként étkeztem – igaz, ez nem rajtam múlott. Mások panaszkodnak a kívánósságukra, meg a nagy zabálásokra, én meg, aki világ életemben kekszfüggő voltam, a terhességem alatt egyáltalán nem kívántam az édességet. A főtt kaját ellenben nagyon is, és Imi néha elhűlve nézte, hogyan lapátolok be egy ültő helyemben két púpos tányér főzeléket. Nem is volt ám gondom a vérképemmel soha!

Hanem aztán, miután Manó kibújt, és elkezdtem szoptatni, már az első otthoni napon úgy éreztem, hogy ebéd ide, vagy oda, nekem valami rettenetes nagy energiabombára van szükségem. Eleinte a kekszes puding tűnt biztos pontnak az életemben, amit Imi minden egyes alkalommal az arcára kiütköző undorral nézett, tekintve, hogy a tengeri herkentyűk, halak és állati belsőségek mellett a puding a harmadik ételféleség, amit még véletlenül sem enne meg. (És ha valaki egyszer piacra dobja a halas pudingot, az szerinte valószínűleg a világ vége első jele lesz.)

Viszont, miután a doktornő felvilágosított minket, hogy a vanília íze átjut az anyatejbe, és általában ösztönzi a gyerekeket a szopizásra, Imi minden bevásárlásnál gondoskodott róla, hogy igaz Bourbon vaníliás pudingporok legyenek itthon. (Igaz, az első alkalommal csak segítséggel találta meg a boltban a pudingokat. ) Na, nem mintha Bálintot annyira ösztönözni kellett volna, mert úgy szopizott, mintha az élete múlna rajta. (És valóban.) A fél éves korra kitűzött megduplázott testsúlyt ő már három hónapos kora előtt elérte, szóval nem is lett volna annyira fontos az a vanília. Legalábbis neki. Mert nekem aztán (legalábbis úgy éreztem) tényleg az életem múlt a pudingos kekszes kalóriákon.

Csakhogy egy idő után már nem volt időm a pudingfőzésre (Sőt, úgy általában a főzésre. Be kell valljam, én nem az etetők, hanem az etetettek /ld. mama motel/ népes táborához tartozom.), és akkor kerültek elő a garnélák. A háztartási keksz adott volt (kellett a pudinghoz), de szükség volt még valami pluszra. A nasis kosár pedig roskadozott a babalátogatóktól kapott tenger gyümölcsei desszertektől. (Úgy tűnik, manapság divat ilyen bonbont adni, mert kaptam vagy nyolcat.) És akkor jött a nagy ötlet: millió kalória főzés nélkül. Igaz, vanília nincs benne (vagy csak elenyészően), de ez akkor már nem is volt fontos. Éhségtől kopogó szemekkel és elgyengült térdekkel rogytam le az első doboz csoki mellé, ölemben a kilós kekszes zacsival. Egy harapás garnéla, egy keksz. Nyári negyven fokban a garnéla rá is kenhető. És mennyei!

Jó, tudom, szakács Oscar-t nem kapnék érte, de nem is az volt a cél. Ráadásul Bálint szerencsére kezd már annyira ügyesedni, hogy leköti magát nélkülem is. (Aki pedig feltalálta a játszószőnyeget, annak családi béke Nobel-díjat kéne adni.) Tegnap is együtt főztünk a konyhában: Manó a gyerekhordozóban ült, és Kingával, a vízilovával játszott, miközben én lelkesen kotyvasztottam és közben össze-vissza csacsogtam neki. S hogy mi volt a menü? Rakott zöldség, „tüntesd el a maradékot a hűtőből” módra. Imi ma azt vitt magával a munkahelyére is. Igaz, ebéd óta még nem jelentkezett…

BarbaPa...szuly

Emlékeim szerint gyerekkorom egyik kedvence volt a BarbaPapáról és családjáról szóló rajzfilmsorozat. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy a nagy ragaszkodás titka mindössze az volt, hogy a '80-as években még nem volt akkora rajzfilmdömping, mint manapság, és bármilyen rajzolt mesevilág megfelelő volt ahhoz, hogy gyerekek ezrei kuporodjanak a TV elé. Mindenesetre ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy ma már halvány fogalmam sincs róla, hogy miről is szóltak a Barba mesék. Az egyetlen emléknyom az ominózus "Hüp-hüp-hüp, Barbatrükk!" felkiáltás, ami után a Barba család bármely (avagy mindegyik) tagja valami egészen új formát öltött.

 

Ez a momentum viszont elég gyakran eszembe jutott mostanában, amikor Paszuly egy-egy erőteljesebb mocorgása után ránéztem a pocakomra. Szerintem bármelyik Barbával felvehetném a versenyt, legalábbis ami az alakváltoztatást illeti. Az utolsó heteket (napokat? órákat?) töltjük így, ennyire együtt Paszullyal, és mivel már nem lehet annyira kényelmes odabent, őkegyelme megtalálta a módját, hogy azért szorítson még némi helyet egy-egy kéznek, lábnak, popónak. Újabban (többek között) Dudorkának hívom...

Egyébként az első NST vizsgálaton még az asszisztensnőt is sikerült félrevezetnie, mert amint kényelmesen elterpeszkedtem a félig döntött fotelben, megjelent egy elég méretes gombóc a gyomrom felett, amit a hölgy kedvesen megsimogatott egy "Jaj, itt a buksija!" ujjongás kíséretében. Aztán kissé lehervadt a mosolya, amikor elárultam neki, hogy épp Paszuly hátsó felét simogatja... De azért a hölgy kedves maradt továbbra is, kaptunk még egy simit, ezúttal a következővel körítve: "Milyen csontos feneke van! Fel kéne ám még ide szedni valamit!" Nem akartam neki elárulni, hogy hónapok óta azt mondogatom a gyereknek, hogy ha lehet, 3 kg körüli súllyal jöjjön a világra - mindkettőnk érdekében. Persze, tudom, ez nem kívánságműsor.

Viszont a pocak egyre lehetetlenebb fazonjai már másnak is feltűnnek. A múlt héten, a szülésre felkészítő tanfolyamon mondta egy ismerős, hogy előadás közben néha oda-odapillantott a hasamra, mert nem hitt a szemének, hogy micsoda hullámzást csapunk mi ott. Persze, félidős terhesen még én sem gondoltam volna, hogy mi lesz, de idővel a kedves ismerős is megtudja majd. :) A tesóm is őszinte lelkesedéssel fogad minden látványos megmozdulást, mi meg próbáljuk néha fotókon megörökíteni az akciók végeredményét. (Csak azt sajnálom, hogy a nagy mocorgásokkor persze sosincs kéznél olyan gép, ami videofelvételre is képes.) Tegnap este Imit is elkapta a gépszíj, és rohant a fényképezőgépért, amikor meglátta a hasamat, mivel állítása szerint "annyira durva" még sosem volt a látvány. Az egyetlen, ami az én jókedvemet néha rontja ilyenkor az, hogy úgy tűnik, bármikor, bárhol és bármelyik testrészével dudorodik ki Paszuly, valahogy mintha mindig a hólyagomon támasztaná ki magát ehhez a feladathoz. Hiába, na, valamiért mégiscsak terhességnek (is) hívják ezt az időszakot.

Ettől függetlenül tényleg nagyon sajnálom, hogy már nem tart soká. Furcsa dolog ez a babavárás. Egyrészt alig várja az ember, hogy megláthassa, kézbe vehesse a gyermekét, másrészt viszont a nagy várakozást átjárja a szomorúság, hogy egy nagyon különleges korszak véget ér. Persze, azért vannak módszerek, amik jobb kedvre deríthetnek: a barátokkal, vagy a családdal töltött idő, a jóga, a csokievés... na és persze a babaholmi-vásárlás. Különösen, ha az ember megtalálja a megfelelő ruhadarabot...

Pici Paszuly első nagy kalandja, avagy újabb magyar egészségügyi horror

-Lapítson! - ez volt az első utasítás, amit a nővérektől kaptam a kórházban.

-He? - kb. ez volt a (roppant intelligens és udvarias) válaszom.
-Feküdjön, ne keljen fel, legfeljebb, ha WC-re megy.
Aha. Tehát "lapítani" annyit tesz, mint "feküdni". Azt hiszem, ez lehetett az első értelmes gondolatom azóta, hogy a két tesóm hajnali kettő felé beszáguldott velem a kórházba, miután bőgve riasztottam őket telefonon, hogy ömlik belőlem a vér és nem tudom, mit csináljak. Imi épp nem volt itthon, mert a szokásos november közepi "Beszéljük meg egy pofa sor mellett a karácsonyi ügyeleti beosztást" című programon vett részt Győrben aznap este. Belőlem meg, a vér mellett, akkor már a könny is patakzott, és dermedten gondoltam arra, hogy elveszítettük Paszulyt.

12 hetesen, ufóként

Csak egy bő hónapja tudtuk, hogy növekedett a családi létszám, pedig ő már augusztus vége óta lapított a pocakomban (a szó leghagyományosabb értelmében), de két hónapig eszembe sem jutott, hogy egy esetleges terhességgel kapcsoljam össze a havi ciklusom teljes felborulását. Dolgoztam, rohangáltam Pécsre, az egyetemre, és különben is a pajzsmirigyemre kapott gyógyszer dózisának duplázására fogtam az egész hülye pecsételgetést. Na jó, egyszer, még szeptemberben megkísértett a gondolat, de miután a gyorsteszt negatív lett, letettem az egész baba ügyről. Így, utólag belegondolva, tulajdonképpen sokszor véreztem már az első két hónapban is, de elmondhatatlanul más mindezt úgy megélni, amikor már azért a benti pici életért aggódik az ember. Hogy a vérmennyiségről már ne is beszéljünk. Elnézést a naturális részletekért, de némi pecsételgetés semmi ahhoz képest, amikor az ember lánya egy "Úristen, bepisiltem!" gondolattal pattan ki legédesebb álmából a mellékhelyiségbe, aztán csak nézi döbbenten az alatta terpeszkedő nagy, vörös foltot.

A kórházban, a vizsgálatok után közölték, hogy bent tartanak. Alizék felhozták a kocsiból a hirtelen egy táskába dobált cuccaimat és az ügyeletes nővér bevezetett a sötét kórterembe, az ágyamhoz. Kábán bújtam be a takaró alá, próbálván nyugalmat találni a sebtében rám adott kincstári hálóing vásznának kellemesen steril-tiszta illatában. Nehezen aludtam el újra, mert folyamatosan kísértett a gondolat, hogy esetleg újra arra ébredek majd.

Valahogy azért mégis sikerülhetett álomba merülnöm, mert hirtelen egy hangos "Jó reggelt!"-re riadtam. Lázmérőzés. Nézem az órát: hajnali öt. Ezek nem normálisak. Épeszű ember ilyenkor alszik. Persze, mivel születésem óta nem voltam kórházban, sejtelmem sem volt az ottani rutinról. Eleinte iszonyú idegesítő, de hosszú távon azért meg lehet szokni.

Kórházi menetrend. 5 óra: lázmérés, majd kómás visszaalvás. 5.45: ajtó kivágódik, éjszakai és nappali váltás együtt toporog a bevilágító háttérfényben; infó átadása a betegek állapotáról. Ajtó becsuk, beájulás. 6.15: ajtó kivágódik, villany fel, vérnyomásmérés. Villany marad, ajtó becsuk, kóma. 6.30: ajtó ki, nővér be, gyógyszeres dobozok el, rövid szünet, majd nővér+dobozok+pirulák vissza. Némi mozgolódás a szobában a mellékhelyiség irányába, részemről újabb kóma. 7.15: ajtó ki, ablak kitár, takarítónő végigpacsmatolja a padlót valami büdös lével, közben gondosan kikerülve a sarokban lapító porcicákat. Néni el, mi meg kuporgunk az elárasztott szobában az ágyainkban, mintha tutajok lennének az óceán közepén. 7.30: vizit. Doki: "Mi ez a víz itt?" Rémült válasz: "A takarítónő épp most mosott fel..." Gyilkos pillantás, majd gyors végigtrappolás a szobán, a "Jól van? Jól van." mantra ismételgetésével minden ágynál. Vizit el, mi pedig bámuljuk a mocskos cipőnyomokat a padlón. Némi száradás után kísérletet teszek a WC megközelítésére. Odabent, persze, még mindig árvíz. Hurrá. Irány a kávéautomata, ami háromból két esetben nem működik. Túra a földszintre, a sürgősségis géphez, ahol rendszeresen nagy sikert aratok a tangapapucsomban meg a fürdőköpenyemben. Mire visszaérek a szobába, már ott a reggeli: egy szelet fehér kenyér, egy szelet felvágott és egy bögre tejeskávénak titulált borzadály. Igazán örvendetes, hogy a dokik időnként kitüntetett figyelmet fordítanak a betegek vécézési szokásainak, de ha a kórházi koszton múlna, és nem kapnám kintről a rendszeres zöldség- és gyümölcsszállítmányokat, már biztos valami spanyol inkvizíciós eszköz nyújtotta "örömöket" élvezhetném ez ügyben. Mindegy, a reggelis tálcák amúgy is csak cca. tíz percet tartózkodnak a szobában, mivel aki nem eszik elég gyorsan és viszi ki időben a tálalóra, az elől a nővérek rángatják el az egész hóbelevancot. Még nincs kilenc óra, és a nap legmozgalmasabb része véget is ért. Következik az egész napos punnyadás.

Öt hetet töltöttem kórházban, ahol gyakorlatilag semmit nem csináltak velem, csak feküdtem naphosszat az ágyban. (Igaz, közben megtanultam háton fekve kötni, tehát nem mondhatom, hogy semmi pozitív folyománya nem volt a dolognak.) Az első alkalommal jól rám ijesztett a főorvos (bőgtem is miatta pár órát), amikor közölte, hogy ez az egyetlen módja, hogy elkerüljek egy esetleges újabb vérzést, ami a babát is magával viheti. Hetente egyszer vizsgált az éppen aktuális ügyeletes orvos, és mindig bekerült a leletembe, hogy a méhemben levő hematoma milyen ütemben zsugorodott. Mivel azt mondták, Paszuly jól van, igyekeztem elhessegetni magamtól azt a gonosz kis gondolatot, hogy nem ugyanazt a foltot mutogatják nekem az ultrahangon, amit a főorvos az elején hematomának nézett. Végül is én csak egy laikus vagyok, ők meg, ugye, a szakemberek...

Aki ezalatt békésen heverészett a méhlepényen...

Az utolsó hét volt a legborzasztóbb, mivel a 18. heti vérvizsgálat rossz eredményt hozott Down-szindrómára. Hiába nyugtatgattak azzal, hogy ez egy elavult vizsgálat, és bízzak a 12. heti tesztek jó eredményében, mivel közben rájöttem (passziváltam az egyetemen, így a törikönyvek helyett immáron a babás-mamás tudnivalókat bújtam), hogy az akkori ultrahangot enyhén szólva felületesen kezelték. Pl. szó sem volt a leletemben arról, hogy látott-e orrcsontot a doktornő. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Sőt.

Az érveim, hogy genetikai vizsgálat miatt szeretnék elmenni a kórházból (mivel náluk ehhez nincs felszerelés) úgy pattogtak le az összes orvosról, mint a gumilabda. A végén már sírva könyörögtem a főorvosnak is, de azért csak bent tartottak még egy hétig. Ha nem jött volna a karácsony, szerintem még mindig az osztályon dekkolnék.

Hihetetlen érzés volt öt hét után újra a szabad levegőn sétálni. Kezdem sejteni, mit éreznek a börtönből szabadulók. Igaz, a ragyogó napsütés ellenére séta nem volt sok (nem is bírtam volna, ennyi fekvés után), csak a kocsiig mentünk, mégis úgy éreztem, ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka.

Mivel az utolsó ultrahangnál nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tényleg két különböző foltot néztek a dokik hematomának, végleg megrendült a bizalmam a helyi kórházban, ezért még az autóból felhívtam a kiszemelt új nőgyógyászomat, aki a szomszédos megye bababarát szülészetének az egyik orvosa. Amúgy is azt terveztük, hogy inkább ott szülnék, és bíztam benne, hogy nem lesz gond a váltással. Az új doki a két ünnep között fogadott először; azóta hozzá járok. Normálisnak tűnik, és másoktól is csupa jót hallottam róla. December végén Pesten is voltunk magzati szívultrahangon (állítólag jó eséllyel szűri a Down-kórt, és megúsztam a hasbaszúrást, ami a magzatvíz-vizsgálat velejárója), ahol a doktornő azt mondta, minden rendben van ezzel a kisfiúval, szóval bizakodunk. Paszuly azóta virgonc kis pocaklakó lett, aki időnként nem hagyja aludni az anyukáját. Igaz, az említett anyuka ezt valójában sosem bánja, mert ilyenkor érzi, hogy minden rendben van odabent.

Profilkép - még mindig hanyatt, szundi közben.
Bár elsőre úgy tűnik, azért nem manga szemű a gyerek. :)

Micsoda fületlenség!

"Csak beteg ne legyen az ember!" (sóhaj)

A fenti mondatot (és azt azt követő, mintegy kötelező koreográfiai elemként megjelenő sóhajt) már jó néhányszor hallottam életemben, de a megjelenési gyakorisága mintha megsokszorozódott volna az utóbbi két hónapban, amikor is a fülemből kilógó kisebb-nagyobb vattapamacsok láttán feltörő felebaráti érdeklődésre reagálva elmeséltem az éppen esedékes fülészeti tortúrámat. A dolgot leegyszerűsítendő (hátha így elejét veszem a további kérdezősködésnek), illetve nem utolsósorban azért, hogy jól kimorogjam magam végre (ld. ius murmurandi) álljon hát itt a teljes történet - egyelőre még magam sem tudom, hogy okulásul, vagy inkább elrettentésül.
Szóval, hogy a kályhától induljak, zsenge életem harminckettedik nyarán a jobb fülem úgy döntött, kipróbálja, milyen is az a nyári szünetet jól tönkrevágó, fájós-kellemetlen fülgyulladás. (Megjegyzem, emlékeim szerint ez volt az első alkalom, hogy így kiszúrt velem, tehát akár hálás is lehetnék a nyugodt gyermekkorért...) Az okát, persze, nem tudtam, mivel nyáron annyi "rossz" hatás éri az embert (úgy mint egész napos strandolás a tengernél / Balatonnál, letekert ablakú autóval utazgatás, napközbeni hideg zuhany, szinte korlátlan jégkrémfogyasztás dobozból, stb.), hogy utólag már nehéz megállapítani, mi is okozta a gubancot. A lényeg viszont az volt, hogy augusztus második felére már a többször alkalmazott fülcseppentő sem tudta megszüntetni a feszülést és a fájdalmat a fülemben, így hát kértem időpontot a fülészetre.
Másnap, amíg a soromra vártam, és érdeklődve néztem, hogy hogy jönnek ki egymás után a bevattázott fülű emberek a rendelőből, már sejtettem, hogy pár percen belül én is a futószalagra kerülők. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a köztes időben mi mindent fognak "kibányászni" a fülemből.
Azt, ugyebár, mindenki tudja, hogy a fülünk fülzsírt termel. Meg, hogy ez - optimális esetben - magától kiürül. Csakhogy időnként (egyébként meglepő, hogy milyen sokaknál fordul ez elő) a zsír nem jön ki, hanem (a fene tudja, miért) bent marad és jól felhalmozódik. Bleee! Na, és akkor van az, hogy ezt a dugót csak a doki tudja kiszedni. Fülpucolózás tilos, mert az ember azzal inkább csak visszatunkolja az egészet a hallójáratába. De nem csak a fülpucoló lehet az oka, hiszen én pl. évek óta nem használom (pont azért, mert már hallottam, hogy inkább árt, mint használ), oszt' mégis lett dugó. :( Megjegyzem, szerintem a doki nem hitte el, hogy nem használok pucolót, mert úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Na, mindegy, másnap visszamentem csíkcserére, majd utamra bocsátottak azzal, hogy most már minden rendben lesz - de ha mégsem, menjek vissza a következő héten.
Naná, hogy mentem. Pár nap múlva ugyanis elkezdett ropogni a fülem, és úgy éreztem, megint romlik a hallásom. Csakhogy - a magyar egészségügynek hála - egy másik fülész kezei közé kerültem, aki azt mondta, biztos van egy kis gyulladás a hallójáratomban, csak csöpögtessem Otipax-szal, aztán majd jól elmúlik, nem kell aggódni. És, hát, ugye, mit is tesz ilyenkor a naiv, és orvosilag nem annyira képzett beteg? Hazamegy, oszt' csepegtet. Aztán a következő héten, amikor megint jelentkeznek a tünetek, újfent csepegtet, aztán egy héttel később megint, a rákövetkező héten megint, és így tovább... egészen addig, amíg egy idő után már egyáltalán nem használ az Otipax, a világot pedig (legalábbis ami a jobb oldalát illeti) a páciens kezdi úgy érzékelni, mintha folyamatosan egy medence alján csücsülne, és onnan próbálná követni az eseményeket. Nem valami vidám...
Az ekkor esedékes cérnaszakadásnál aztán megint telefon az SZTK-ba, időpont, fülészet... és egy harmadik orvos. :( A diagnózis pedig (itt már komolyan szégyelltem magam): gomba. Fülgomba! (A tesóm csak röhögött, hogy az egy ehető gombafaj, de valahogy nem dobott fel ezzel az információval.) Mert hogy a gyakori csepegtetéstől felázott a hallójáratom meg a dobhártyám, és ezen a kellemesen meleg, nedves helyen elszaporodtak a gombák. Blee-blee-bleeeee!
Újabb tisztítás, gombaölős csík, majd annak a lelkemre kötése, hogy két nappal később újra jelenjek meg a fülészeten, addig ne vegyem ki a gézcsíkot, és vigyázzak, nehogy víz érje. OK. Felvillanó reménysugár.
...de csak két nappal későbbig, amikor jön az újabb mélyrepülés. A rendelőben kettes számú (alias "cseppentős") dokinéni, fél órás várakoztatás után (miközben bentről heves libazsúr hangok szűrődtek ki az ajtón) az előző (jelzem: egyetlen) leletemre vetett futó pillantás, aztán vizsgálat. Első lépésben letolás, hogy miért van még a a gézcsík a fülemben, majd az "előző doktornő azt mondta" című magyarázatom hallatán lesajnáló pillantás mind a doki, mind az asszisztencia részéről, mondván, hogy olyan nincs, és én bizonyára félreértettem valamit, aztán gyors fülporszívózás, majd újabb gézcsík (ki tudja, milyen hatóanyaggal), és a szentencia: hétfőn menjek vissza, addig pedig csepegtessek. Próbálok protestálni, hogy, ugye, a gomba, meg a nedvesség, de dokinéni megnyugtat, hogy majd hétfőn kipucolnak, és akkor nem lesz gomba. Köszi... (Ja, egyébként hétfőn délután három felé már nem lesz jó, de ha az utolsó órám után azonnal átrohanok majd a kórházba, mondjuk, legkésőbb kettőig, akkor behívnak majd, úgyhogy ne is kérjek aznapra sorszámot, mert megoldják így, rendelés után. Kifelé menet újra megnézem az ajtóra kifüggesztett rendelési időt, hogy akkor most tényleg én vagyok-e a hülye, de papíron háromig rendelnek hétfőn.)
A hétvégém súlyos dilemmában telt a "Cseppentsek, avagy ne?" jegyében. Mert, ugye, bármelyik dokit kifoghatom hétfőn, és akkor így is, úgy is le leszek tolva, ha épp ellenfázisba kerülök a beosztásukkal... Szóval, végül megvártam a hétfő estét, és elslattyogtam a fülészeti magánrendelésre.
Ott egyes számú dokinéni fogadott, aki - a dolog privát jellegéből fakadóan - kellően kedvesen bánt velem és végighallgatott, majd megvizsgálta a fülemet, megállapította, hogy ez tényleg csúnya gombás fertőzés (de állítólag kikezelhető), kimosta bórvízzel, tett bele gombaölős csíkot, majd visszahívott mára - a kórházba. Zárásként még kért hatezer forintot. Hja, kérem, aki magánrendelésre jár...!
Ma voltam a kórházban. Mosás, csíkcsere, újabb tali jövő hétfőre előjegyezve. Addig csepegtetés Canesten oldattal. Juhé.
Azért most már reménykedem. Persze, örülni majd csak akkor fogok, ha a gyógyulásom kikiáltása után legalább két hétig nem kezd majd ropogni, dugulni és feszülni a fülem. Mert, őszintén szólva, titokban még mindig azt gondolom, hogy ennek az egész trutyifelhalmozódásnak az okát kellene megkeresni és kikezelni... de hát, ugye, nem én vagyok a szakember. Ezt pusztán a józan paraszti ész mondatja velem... ami mellesleg azt is súgja, egyre hangosabb kétkedéssel, hogy alapvetően mi a francnak is fizetem a TB-t, ha a magán fogorvos és nőgyógyász után most már a fülészetért is privátban kell fizetnem.

?

Kora(nyár)i örömök

Azt hiszem, megint adós vagyok néhány bejegyzéssel (beszámolóval, ahogy Imi hívja őket), de hát a szokásos lustaságom, ugyebár, megint erősebb volt nálam. Pedig esemény akadt szép számmal április közepe óta, bár az is igaz, hogy a sokat emlegetett "tanév végi hajtás" is erre az időszakra esett.

Tanév végéről szólva, májusban megejtettük kicsi osztálykámmal a második közös kirándulásunkat is, amit azonban erősen restellnék tanulmányinak titulálni. Mert, ugye, kérem, demokrácia van, vagy mi, ezért aztán a kedves diákságnak is van némi szavazati joga az úti cél kiválasztásakor. Mondjuk, ez idén arra korlátozódott, hogy a célállomás jellegét ők választották meg, így aztán nekem "csak" egy megfizethető árú pihizős-lovaglós-sportolós-medencés-tábortüzes-esetlegdzsetszkís szállást kellett találnom, ahonnan lehetőség szerint az orrunkat sem dugjuk ki az ott töltött két nap alatt. A jet ski ugyan a végén nem jött össze, de a többi paraméter stimmelt azon a lovastanyán, amit némi internetes kutakodás árán végül találtam. Szimpatikus, olcsó hely volt egyetlen szépséghibával: a helyével. Mert, akárhogy is nézzük, Jánoshalma bizony a világ végén van tőlünk nézve. Sebaj, a gyerekek megszavazták (mert, ugye, demokrácia van), tehát mentünk.
Azért egyetlen tanulmányi jellegű programot sikerült a kirándulásba iktatni, miután hosszas telefonos kuncsorgással rávettem a paksi erőmű látogatóközpontjában az illetékest, hogy zsúfoljanak még be minket a pénteki napra. Csak egy bökkenő volt: tíz órára kaptunk időpontot, úgyhogy már hajnali hatkor indulnunk kellett. Amikor először mondtam a gyerekeknek, nem hitték el. Közölték, hogy csak szívatom őket. Aztán kiakadtak. Meg Anita is (ő volt a kísérőnk). Ráadásul én magam sem repestem ettől a gondolattól. De akkor már mindegy volt. Nehogy már semmi kellemetlen se legyen az egész kirándulásban! (Titkon még azt is reméltem, hátha így időben kidőlnek majd a kölykök este, de persze ezzel elszámoltam magam.)
Aztán, hogy tényleg ne legyen kellemes az egész paksi üzemlátogatás (azt hittem, ez a szó a rendszerváltás körül kihalt édes anyanyelvünkből), idegenvezetőnek egy olyan férfit kaptunk, aki az erőműben lehúzott pár évtized után aznap kezdte nyugdíjas tárlatvezetői (ez elég hülye szó itt, de az üzemvezető egyértelmű baromság lenne, a látogatásvezető meg olyan béna) karrierjét. Mondjuk, lehet, hogy ez a karrier nem fog sokáig tartani, mert szegény embernek gőze nem volt róla, hogy mivel lehetne lekötni egy osztálynyi kamasz érdeklődését, vagy legalább olyan helyen beszélni a csoporthoz, ahol a kettes oszlop (!) első két tagján kívül még más is hallja. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy az interaktív kiállítórészben nem hagyta, hogy a gyerekek a gombokat nyomkodják...
Mindegy, kibírtuk, végül is ez volt az egyetlen kötött program. (Egyébként amikor korábban telefonon mondtam a sofőrnek, hogy gyakorlatilag csak levisz minket a szállásig, aztán ott ő is annyit pihen, amennyit akar, éreztem az örömteli csilingelést a hangjában, ami egy százhúsz kilós negyvenen felüli pasitól nem semmi.)

Na jó, ő nem a sofőr, maximum sofőrpalánta :)

És ezután már tényleg csak egy kicsit kellett buszoznunk Jánoshalmáig, ahol valóban volt minden földi jó. (Kivéve a vacsorára ígért pizzát, aminek bizonyára nagyon titkos a receptje, mert nekem speciel nem lenne pofám ezt még terjeszteni is - magáért beszél talán az az adat, hogy jó, ha öt gyerek evett belőle még a második falat után is.)

Tó, amiben állítólag volt, aki éjjel fürdött is (khm...)

Volt foci,...

...röpi,...

...sétakocsikázás,...

...lovaglás,...

...közben kis görénypedikűr,...

...sőt, végül még én is lóra szálltam,...

...aztán csocsóztunk,...

...biliárdoztunk,...

...ping-pongoztunk...

...és teniszeztünk.

Másnapra aztán kicsit elpilledt a csapat,
amit tetézett még egy időmérő edzés is...

...párhuzamos alternatív programmal. :)

Azért az osztálykirándulás előtt Imi szerencsére beszervezett minket egy "rendes" kirándulásba is: az egyik kollégája által verbuvált csapattal pünkösdkor átruccantunk Ausztriába, hogy megmásszuk a Hohe Wandot. Igaz, maga a mászás egyáltalán nem volt vészes, mert ugyan elég meredeken, de nem kellett nagyon sokat menni, viszont fenn a hegyen (fennsíkon?) bóklásztunk még pár kilométert.

Na, azt fogjuk megmászni!

Skywalk - az első állomás

Úton felfelé

Az egyetlen kalandunk felfelé egy váratlan találkozás volt néhány hegyi kecskével, amik - szerencsétlen módon - épp egy olyan szűk szakaszon jöttek szembe velünk, ahol nem lehetett egykönnyen kitérni. Nem is lett volna nagy zűr, mert úgy tűnt, a kecskék már hozzászoktak a sok turistához, de volt velünk egy kutya is, így a konfrontáció elkerülhetetlen volt. Szerencsére a kutya pórázon volt és sikerült biztos távolban tartani a kecskéktől, de nagy volt az acsarkodás. A kecske pedig (ezt sosem gondoltam volna, hogy ilyen "szókészletük" van) sziszegett, mint egy kígyó; hihetetlen volt!

Hegyi kecskék (csak a miheztartás végett: ezen a gépen nincs zoom)

Figyelő tekintetek kísérték utunkat

Persze, lehetett volna még egy kalandom felfelé, mert kis híján elcsábultam az útnak arra a szakaszára, ahol a sziklába vert ácskapocs-szerű vaslépcsőkön kell felmászni, de aztán láttam, hogy az egyik "lépcsőfok" annyival feljebb van az előtte levőnél, hogy segítség nélkül talán el sem értem volna, úgyhogy győzött a tériszony, én meg mentem a "csajoknak és gyerekeknek" útvonalon.

Azt mondják, nyugodtan menjek a létrásra. Hááát... Szerinted?

Öööö... nem, asszem inkább mégsem

Azért a végén, persze, mindenki felért a hegytetőre, ahol némi pihi után kisétáltunk a "skywalk"-nak nevezett, a nagy mélység fölé be(ki?)nyúló kilátóra.

Pihi a padon

A kilátás fentről

A dög! Elrontotta a romantikus képet!

A Hohe Wand teteje egyébként egy több négyzetkilométernyi, viszonylag sík terület, aminek egy része vadrezervátum, egy másik része pedig mesepark és játszótér (ahova egyébként autóval is fel lehet menni, tehát a kisgyerekes családoknak nem kell függőleges sziklafalat mászni, ha nem akarnak), aminek persze az összes játékát végig kellett próbálgatni a másik kilátó felé menet. :)

Szarvassimogató

A mézeskalács házikó... huh, még a boszi is bent van!

Volt még csúszda,

meg másik csúszda,

meg hinta,

...juppiiiii!

Aki végig türelmesen várt a játszótér szélén
(bár közben a "liba" szót tükrözte a tekintete) :)

És végül: a másik kilátó, a Hohe Wand másik felén

Egy nagyobb utazásunk volt még az elmúlt időszakban: valóra vált a tavalyi álmom, és idén meleg tengerhez mentünk nyaralni. :)) Horvátország volt az úti cél, közelebbről Malinska, Krk szigeten. Imi egy háromcsillagos szállodában foglalt helyet, ahol kaptunk reggelit meg vacsorát, így igazából csak pihennünk meg strandolnunk kellett.

A sárga a szállodánk

Lebegés

Romantikus esti séta :)

...és a sétálók

Kiskacsa fürdik...

"Ijedt szemű" tengeri sün :)

Igaz, volt pár döccenő a szálloda parkolója, meg a tengerre néző szoba kapcsán, mivel a mi szintünkön a kilátást speciel pont eltakarták a szálloda előtti díszfák koronái, de azért összességében jól éreztük magunkat.

Tengerre néző (?)

...és amit láthattunk volna

A kaja is jó volt, legalábbis nekem, aki csak a halas, illetve a húsmentes menüből választottam, "vörös húst itthon is ehetek" felkiáltással, minden este ízlett, amit kaptam, de Iminek, aki utálja a halat, asszem betett az utolsó este, amikor a B és a C menü is halból volt, így kizárásos alapon tudott csak választani egy nem annyira finomat. :(

A naplemente viszont szép volt vacsi közben :)

Az első nap délutánján egyébként volt egy röpke afférom a strandon - egy rákkal. Épp békésen hasaltam a parton az aktuális rózsaszín, strandra való, nőcis-romantikus könyvemet olvasgatva, amikor azt éreztem, hogy valami megcsiklandozza a combom oldalát. Először nem is foglalkoztam vele, azt hittem, valami rovar, de a második csikizésnél már odanéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre egy, a köveken sasszézó rákot láttam közvetlenül mellettem. Mondanom sem kell, úgy pattantam fel, mint Órarugógerincű Felpattanó a Pom-Pomban, a rák meg spurizott tovább a szomszéd pokróc felé. Mivel a pokróc tulajdonosa történetesen épp egy ismerős család volt, szóltunk nekik, hogy készüljenek a betolakodóra. Aztán, pont, amikor körbeálltuk szegény rákot azt lesve, hogy vajon mire készül, egy másik szomszéd plédről odajött egy kövér német a gyereke homokozókészletével, egy szó nélkül belapátolta a vödörbe a rákot, és elvitte. Mi meg csak lestünk, hogy milyen tapló emberek vannak. Azért, remélem, a rák később még megcsípte valamijét...!
Az utolsó napra aztán szerveztünk magunknak némi kultúrprogramot (szörnyű bevallani, de nem mertünk előbb elállni a nagy nehezen kiharcolt ingyen parkolóhelyünkről) és elautóztunk Krk városába. Ugyan eredetileg azt hittem, hogy még nem jártam ott, de némi óvárosi bolyongás után rádöbbentem, hogy mégis ismerős. Sétáltunk kicsit a középkori hangulatú utcákon meg a kikötőben, ittunk jeges kávét a mólón, aztán (sajnos) indultunk haza.

Egy "régi" kalózhajó...

...és egy kicsit modernebb modell

Mindent a vendég kényelméért!
(a székek hegy felőli lábai rövidebbek :))

Hazafelé azon töprengtem, milyen jó, hogy teljesült a tavalyi kívánságom, és idén tényleg meleg tengerhez mentünk nyaralni. Lehet, hogy a dolgokat tényleg csak kívánni kell, hogy teljesüljenek? És, ha így áll a helyzet, mit kellene kívánnom a következő évre? Talán valami kellően romantikusat?